Borús, brüsszeli téli este köszöntött ránk. Halkan susogtak a hűvös szélben a kis téren a szomorúan kopasz fák ágai. A ködeső (olyan senem köd, senem eső, de szitál, meg vizez) vízszintesen szálldogált feleslegessé téve minden ernyővel való védekezési próbálkozást. Mire hazaértem a munkából, teljesen besötétedett, az öltönyömből és kabátomból szinte csavarni lehetett a vizet. Az ablakon kitekintve letargikusan konstatáltam, hogy csak én, idegenbe szakadt hazánkfia küzdöttem az elemek által okozott kellemetlenségekkel; az átlagbelga úgy sétáltatta a kutyáját, mintha a napfényes Firenze egyik kis utcájában sétálna egy kellemesen langyos nyárvégi estén. Mindenesetre feljebb húztam a cipzárt a melegítőmön, és komolyan elgondolkodtam egy kis kandallófa beszerzésén. Odaadtam a laptopot Nórinak, és megpróbáltam elmélyülni egy kicsit a - mostmég- szabad internet világában. Hirtelen éles visítás vágott a fülembe, majdnem úgy jártam, mint Törci, amikor megnézte SajjadAlit, azt hittem itt az idő, menni kell. Mikor a hangorkán kicsit strukturáltabbá vált, sikerült beazonosítanom pár szót: kell ilyet szaloncukor nyammm.

Az aszaltszilvát szépen becsomagoltuk marcipánnal, és szaloncukor formájúra sündörgettük. Ezután gőz felett felolvasztottuk a csokit, és a házilag, drótvállfából készített célszerszámmal belemártogattuk a vidám kis nudlikat. Sütőpapírra téve megvártuk, míg kihűl, és megszilárdul a csokibevonat. Ezután jött a csomagolás, sütőpapír, selyempapír mind jó, és a végén sztaniolba csomagolva látható a végeredmény. Nem tudom marad-e belőle 24-ig, hogy felakasztgathassuk őket a fára...